HADAS KRISZTA: Tökéletlen anyák klubja

Tökéletlen anyák klubja – csatlakozzatok! ( Vigyázat, az írás nyomokban iróniát tartalmaz!)

Úgy döntöttem, mozgalmat indítok! Meghirdetem a tökéletlen anyák mozgalmát. Hogy miért? Mert unom azt a töménytelen maszlagot, amit ránk, nőkre öntenek a magazinok, és persze a tévé is. Tényleg, mondja meg már nekem valaki, mi szükségünk van arra, hogy percenként belenyomják a fejünket abba a hamis „imidzsbe”, amit a médiamamák nyomnak nekünk? A most is divatos tökéletes anya propaganda csak arra jó, hogy mi – nem tökéletesek -, úgy érezzük, bénák, szerencsétlenek, hanyagok, és persze rondák vagyunk! Na ebből elég!

Néhány héttel ezelőtt az egyik női lapot forgatva lett elegem.

Az ismert magazin olyan családokat, nőket, vonultatott fel, akik mind-mind rettenetesen elégedettek, kiegyensúlyozottak, megtalálták a harmóniát és teljesen rendben van az életük. Az egyik megszólaltatott nő például két gyereket nevel egyedül, mindkét gyerekét más-más apától szülte, de szuperül van, megküzdött az elemekkel és még salsázni is jár, mert tud időt szakítani magára. Na ne már! Tényleg! És a vizesre sírt párnák, hogy „Úúúúristen mi lesz velem”? Kinek kellek ezután? És a ma ki megy az óvodába a gyerekért? Ja megint én! Ezek a problémák valahogy kimaradtak a cikkből. A másik négy gyerekes anya arról számolt be, hogy ők bizony minden reggel családi csatakiáltással kezdik a napot. Képzelem, hogy ott áll a férj álmosan trottyos gatyában, az összes gyerek félig felhúzott zokniban és a nappali közepén kurjongatnak. „Hurrá, hurrá, új nap virradt! Megint elkésünk mindnyájan!” Gondolom, ezek után persze még marad idejük arra is, hogy az összes gyereknek uzsonnát csomagoljanak.
Aztán itt vannak a koronás csúcsanyák, akik számtalan gyerekük nevelése mellett, családi vállalkozás kereteiben cuki könyveket írnak, dalocskákat szereznek, melyeket maguk énekelnek és pengetnek fel a lemezre. Ezek a nők, ha kell, babaházat építenek, minden szülinapra maguk sütik a rózsaszín emeletes tortát, farsangra mókásabbnál mókásabb jelmezeket varrnak, és természetesen miután kivasalták a férjük ingeit, megfőzték a vasárnapi ebédet, felhúzzák a túrabakancsot és napsütötte kirándulásra viszik az egész családot. Nyilván vannak ilyen nők, talán nem is a Holdon, hanem itt, ebben az országban, de kérdem, nekik mindig minden ilyen tökéletesen megy? Egy nagy cukormázas torta az életük? És ha nem az, arról én, a tökéletlen, nem tudhatnék meg egy kicsit többet? Csak úgy biztatásból. Hátha nem érezném magam annyira nagyon hülyének.
Nemrég a televízióban, körülrajongott színésznő beszélt arról, a ki tudja hányadik válása után, hogy ez a sok magánéleti zűrzavar nem is baj, mert az a lényeg, hogy ő mindig nagyon őszinte a gyerekeihez, és ettől a csemetéi baromira kiegyensúlyozottak, mert megértik, hogy a mama miért váltotta le már megint az előző apukát egy újabbra. Ilyenkor szívesen felrúgnám a készüléket.

De a legjobban mégis csak azok a celebmamák idegesítenek, akik arról csacsognak lelkesen, hogy ők karriert építenek, keményen dolgoznak, naponta főznek, tornásznak, gyereket iskolába, óvodába, különórára, úszóedzésre szállítmányoznak, esténként pedig romantikus, gyertyafényes vacsorára mennek a férjükkel, mert egymásra mindig szakítanak időt.

Mindezeket tűzpirosra festett körmöket villantva mondják, és bennem felmerül a kérdés. Könyörgöm, mikor van idejük e sok szép és tartalmas elfoglaltság közben még a manikűröshöz is beugrani?
Ezek után félve írom le siralmas életemet. Ha Zsigának farsangja lesz, egészen biztos, hogy fektetés után éjfél körül fogok beesni a Tecsóba, hogy még elmarhassam az utolsó pókember jelmezt. Tudom, miről beszélek, hisz Sári lányomnál is így ment. Szülinapra nem sütök tortát, se egy, se két emeleteset, azon egyszerű okból, hogy nem tudok sütni, és ez most már sajna így marad. Majd megrendelem a sarki cukrászdában. Nem fogok kalózvárat építeni, mint ahogy egy valamire való babaházat sem voltam képes soha összedobni. És a szülői munkaközösségnek sem leszek az elnöke. Igyekezni fogok nem mindig utolsónak érte menni az oviba, és arra is nagyon figyelni fogok, hogy egyszer se felejtsem ott. Még szerencse, hogy ha mégis ottfelejteném, akkor a férjem majd érte furikázik az utolsó pillanatban. Utána meg majd jól összevesszünk, hogy ki mit felejtett el, és különben is aznap kinek a feladata lett volna Zsigát felcsípni a következő kipipálandó programpont megvalósítása előtt.
De még mindig tartozom egy vallomással. Sajnos nincs családi csatakiáltásunk, és azt hiszem nem is lesz. Reggelenként maximum ordibálni szoktunk, mert valamit mindig otthon felejtünk a nagy rohanásban. Aztán mire a babakocsival hegynek fel és le, átkocogok a bölcsibe, már az orrom hegyéről csöpög a víz. Ilyenkor nem vagyok túl gusztusos látvány és még előttem vannak azok a rettenetes meetingek. Azt is elárulom, hogy nincs időm körmöt lakkozni, és szülés után lefogyni se volt még időm. Na és a salsa? Hát arról ne is beszéljünk.
Szóval szánnivalóan tökéletlen vagyok. Néha hisztis, türelmetlen, és két gyerek, egy férj, no meg a munka mellett szinte mindig fáradt. Na és ez mind, legalább tutira igaz. Talán nem vagyok egyedül. Egyet elfelejtettem mondani, mindezekkel együtt nem érzem magam boldogtalannak. Sőt!