Hudák Szilvia története

”…a föld fölöttből átzuhantam a pokolba egy pillanat alatt”

Hudák Szilvia igaz története

2004 szeptemberében ismerkedtünk meg férjemmel, akkor én már több mint 10 éve autoimmun májbetegségben szenvedtem és tudtam, hogy vagy a transzplantáció, vagy halál felé haladok! Már a második randinkon elmondtam férjemnek, hogy beteg vagyok. Ennek ellenére egyre mélyebb lett a kapcsolatunk és eljegyeztük egymást! Az elejétől szerettünk volna gyermeket, de ez a transzplantáció előtt lehetetlen lett volna. Egyre betegebb lettem, 2007 őszén rohamosan romlott az állapotom, az orvosok 1-2 hónapot jósoltak, amikor november 13-án a névnapomon, reggel 6.45-kor megszólalt a mobilom, hogy riadóm van, küldik a mentőt!
A műtét után lassan épültem fel, de eltelt a várva várt 1 év és a kezelőorvosom rábólintott a családalapítási terveinkre! Próbálkoztunk, de nem történt semmi….telt az idő és egyre csalódottabbak voltunk. Reméltük, hogy ennyi nehézség után a gyermekáldás legalább simán fog menni. De a Sorsnak vagy a Jó Istennek vagy nem tudom minek, más terve volt.

2 év próbálkozás után rábeszéltem a férjemet, hogy vizsgáltassuk ki magunkat.

Megtörtént, akkor nálam még minden rendben volt, férjemnél találtak problémát a spermiumok morfológiáját illetően. Igen tapintatlan hangvételben ezt közölte is velünk az ARO-n a professzor. Férjemnek nagyon rosszul esett, láttam rajta. Emlékszem hazafelé az autóban szorítottam a kezét és mondtam neki, hogy ennél már rosszabb dolgokon is átmentünk együtt, ezt is végig fogjuk csinálni.
Belevágtunk! Injekciók, Uh-k stb….a lombikkezelés végére, a megtermékenyítés után, összesen 1 szem kis embriónk maradt! Beültették….Izgatottan mentem az első vérvételre,ahol megállapították,hogy van HCG szint!El sem hittem!!! Elsőre sikerül!?A Föld fölött jártam! Egy hét múlva volt az első UH vizsgálat. Boldogan mentem, de a boldogságból, a föld fölöttből átzuhantam a pokolba egy pillanat alatt, amikor az orvos közölte, hogy a méhen belül nem lát semmit! Benntartottak a klinikán, és vártunk ….sajnos 10 nap után közölték hogy ez most már biztos hogy méhen kívüli terhesség és másnap eltávolították a bal petevezetékemet és vele együtt a számomra első Babánkat. Összetörtünk, én is és férjem is. Kerestem a miérteket, amikre természetesen soha nincs válasz.
1-2 hónap után felszívtam magam és megbeszéltük, hogy újból megpróbáljuk! Ezután minden hónapban petefészek cisztám volt, ami kizáró tényező, amíg ciszta van, nem kezdenek stimulációt. Így telt el majdnem egy egész év! Közel voltam hozzá, hogy feladom. Májust írtunk, amikor a nőgyógyászom azt javasolta, hogy megszakítás nélkül 2 hónapig szedjek fogamzásgátlót. Július első hetében mentünk hozzá UH-ra az esélytelenek nyugalmával és azt mondta, mehet a dolog! Akkor két embriónk lett, és egy tapadt meg!

Egy aránylag nyugodt, komplikációmentes terhesség után 39.héten császármetszéssel megszületett Bálint, akire mindig vártunk!

Telt múlt az idő, Bálint 3 éves lett, amikor elhatároztuk megpróbálunk még egy lombikot egy tesó érdekében, de sajnos ez már sosem valósulhatott meg, mert a Sors továbbra is tartogatott számunkra kihívást…. 2017 májusának egyik reggelén erős gyomortáji görcsre ébredtem, annyira görcsöltem, hogy be kellett mennünk a kórházba, ahol infúziót kaptam, de nem találtak semmit. Jobban lettem, de minden estére hőemelkedésem lett. 1 hónap után derült ki hogy a beültetett májam artériás trombózist kapott….a kezelő orvosom közölte, hogy ez nem kezelhető, az egyetlen megoldás egy újabb transzplantáció! Megint összeomlott a Világ! Harcos alkat vagyok, de akkor és ott úgy éreztem, ezt már nem fogom tudni végig csinálni! Júliusban újra transzplantációs várólistára kerültem. A szívem összeszorult ahányszor csak Bálintra néztem…mi lesz vele? Látom felnőni? Látom először bicózni? Látom először iskolába menni? Nagyon megviselt ez az időszak lelkileg!
Eltelt 8 hónap és újból megcsörrent a telefon és újból megtörtént a csoda 2018.04.13-án pénteken! Azóta eltelt több mint 1 év, teszem a dolgom, próbálok kihozni magamból mindent, amit lehet.

A sebek beforrtak már rég, de a lelkünk lassan gyógyul. Hát ez a MI történetünk!