HADAS KRISZTA: Megszületett!

Na neeee! Ez nem mehet ilyen gyorsan!

A lakásban két asztalos, két villanyszerelő és egy zöldfülű UPC szerelő dolgozott. Pontosabban, az utóbbi nem is dolgozott, mert amikor meglátott, lecövekelt a nappali közepén, majd azt hebegte, hogy lemegy az autóba a szerszámaiért. Na, őt soha többé nem láttam. De nem volt időm azon gondolkodni, hogy mitől zavarodott meg ennyire, mert betoppant Dórika barátnőm az ikerterhes hasával és a tudós kinézetű, tudós férjével. Ekkor már egészen biztos voltam abban, hogy mindjárt szülök!

Reggel méhszájvizsgálaton voltunk a férjemmel, és Vermes doki kijelentette, hogy a héten tutira kibújik Zsiga. Mondtam is kifelé menet, hogy a vizsgálat közben úgy éreztem, mintha megfirkálta volna a gyerek fejét. Ez persze nem baj, mert 26-a van, és én is ezen a napon születtem, csak nem januárban és mindössze közel 39 évvel korábban. Na de azért mégis… pont ma… nem éreztem, hogy fel lennék rá készülve. Különben is az asztalosok, villanyszerelők és a UPC szerelő ügye is még lezáratlan volt. Három napja költöztünk az új lakásba, és én azóta rendületlenül dobozolok. Így a kilencedik hónap legvégén, már ez is épp elég indok lenne a szülésre. Ráadásul három hónapja a munka mellett és után, megszállottan járom a lakberendezési áruházakat és irányítom az új lakás felújítását, jobbára hisztérikus vagy pattogós őrmester stílusban, ezzel persze megkeserítve a környezetem, elsősorban a férjem életét. Szerencse, hogy ezt most még lehet a megbokrosodott hormonokra és a fészekrakó ösztönre fogni. De mi lesz később?

Szóval épp a vadiúj nappalinkat mutogattam Dórikának, amikor is egy pukkanást éreztem ott lent. Kiszaladtam a vécére és döbbenten konstatáltam, folyik a magzatvizem. Azonnal tárcsáztam a dokit.

– Halló, Hadas Kriszta vagyok és folyik a magzatvizem. Most hajat mosok, mert csapzott, Pumukli fejjel nem vagyok hajlandó szülőszobába vonulni, aztán már jövök is.

De ő ellentmondást nem tűrő hangon közölte. – Meg vagy te buggyanva! Most azonnal taxiba vágod magad és irány a kórház. Pedig egy sokat próbált szülész-nőgyógyásznak tudnia kéne, hogy egy úrinő csakis frissen mosott és szárított frizurával nyomhat és tolhat. Kinek van kedve lestrapált háziasszonyként találkozni a fiával?

A taxisofőr egy munkanélküli Mikulásra hasonlított, de hamar rácáfolt nem túl bizalomgerjesztő kinézetére, mert úgy vezetett, mint egy kisangyal, vagy inkább, mint egy jóságos télapó. A diszpécser közben egy akciófilm fontos epizódszereplőjének képzelte magát, mert izgalomtól kigyúlt hangon egyfolytában a sofőrt irányította, hogy merre hajtson, merre nincs dugó, és közben a vajúdó kismama kedves hogyléte felől érdeklődött. A vajúdó kismama pedig már tényleg vajúdott, mert fájt, fájt, fájt! Kétpercenként. A félórás, tízperces, ötperces fájásokat ugyanis az én Zsigám kihagyta. Két szemkidüllesztős roham között eszembe jutott az a néhány héttel korábban megtörtént eset, amikor egy asszony az út szélén, a taxis kezébe pottyantotta a gyerekét. Akkor arra gondoltam, az a nő nem százas, hiszen egy gyerek érkezését azért időben lehet észlelni. Nem úgy esik ki, mint alma a lyukas szatyorból, hogy hopp, és már gurul is a betonon. Aztán most itt vagyok én, egy másik nő, egy másik taxiban. Pedig milyen alaposan elterveztem a meghitt, gyertyafényes, lágy zenére összemosolygós vajúdást a férjemmel, és most tessék a Nyugati tér és a Podmaniczky utca között kell kitolnom Zsigát!

Persze, hogy mindenki időben értesüljön a jeles eseményről a taxiból felhívtam először is a férjem, aztán a kamaszlányomat Sárit, az anyámat, Andit a legjobb barátnőmet, aki a házi videós szerepét töltötte volna be, de ugye mondanom se kell, lekéste a szülést. Aztán felhívtam a közvetlen kollégáimat, és nagyjából úgy a fél világot, hogy mindenki kellőképpen izguljon Zsigáért és értem. Sose tagadtam, hogy igazi pojáca vagyok.

Vermes doktor, már a kórház előtt, az utcán várt, mellette egy néni álldogált, aki a – Jaj, Krisztina, mondtam is a férjemnek ma reggel, hogy maga mindjárt szül – felkiáltással üdvözölt. Én meg arra gondoltam, mégis meg kellett volna mosni a hajamat. A kedves nézőt magunk mögött hagyva, rögtön a szülőszobába siettünk. – Négy és félujjnyira ki vagy tágulva – mondta Vermes és én erre azonnal epidurált követeltem. Sárit 16 évvel korábban gerincvelőbe adott érzéstelenítéssel szültem, most se kívántam nagyon szenvedni. Sose fogom elfelejteni, mit mondott erre a nőgyógyászom, akivel egyébként régóta baráti kapcsolatban vagyok. – Bolond vagy! Az emeletről sem ér le az aneszteziológus. Te már szülsz! Na, erre kezdtem el sírni. Igen sírtam, mert megrémültem, hirtelen még a jól bevált cinizmusom is cserbenhagyott, hiszen nem vagyok én amolyan bio-mama. Egy percig sem gondoltam, hogy 39 évesen úgy kell kitolnom a fiamat, mint száz éve az asszonyoknak. Rémült hüppögésemre érkezett meg az én jóképű, nyakkendős férjem. Tőle és attól a tudattól, hogy Sári és az anyám is már a folyósón vannak, kicsit megnyugodtam.

Az elmúlt hónapokban ezerszer is elképzeltem a papás szülés minden pillanatát. Hogy mit mondunk majd egymásnak, hogyan szorítja majd a kezem, hogyan vall majd szerelmet két nyomás között, milyen lágy szeretettel törölgeti majd izzadt homlokomat, és én milyen átszellemült, hálásan lágy, őzikés tekintettel fogom viszonozni gondoskodását. Hát nem így történt. De most utólag alig tudom összerakni az egészet. Egy-egy kép és hang villan csak az agyamba. Emlékszem a férjem merev, tág pupilláira, biztos vagyok abban, hogy az adrenalinsokktól alig látott. Úgy szorította az egyik combomat, hogy azt hittem eltöri, de dicsért, és én hálás voltam neki ezért. A másik oldalamon a nőgyógyász fogta a lábam, középen a szülésznő turkászott. Én pedig a fájások alatt szinte delíriumban nyomtam. A szülésznő, a férjemmel ellentétben korholt, mert amikor már elviselhetetlenül fájt, feszített, abbahagytam az erőlködést. Mondtam is neki, lehetőleg tartsa fejben, hogy én csak dicséretre működöm és különben is a legjobb tudásom szerint nyomok. Nyilván kellett volna járnom szülésfelkészítő tanfolyamra, ahol a kismamák laticelen fekszenek és boldogan lihegnek, de nekem ilyenre nem volt időm. – Most aztán össze kell szednem magamat, különben órákig fog tartani ez a szörnyű fájdalom – gondoltam, így Vermes doki utasítását követve az elviselhetetlen feszítésnél újra nagy levegőt vettem és teljes erőmből nyomtam, nyögtem és nyomtam meg nyögtem. – Mukikám, látom a fejét! – kiáltotta a férjem. – Most már csak kicsiket nyomjon Krisztina! – tette hozzá a szülésznő. – Mindjárt kint van drágám! – ujjongott az én emberem. …És egyszer csak óriási megkönnyebbülés! A fiam és a férjem egyszerre sírtak fel. Felemeltem a fejemet és egy lila, bőgő test feküdt a lábam között. Az volt az első gondolatom, hogy – Jesszusom, milyen nagy! A nagy lilát azonnal a mellemre rakták. Átkaroltam mázgás testét, minket pedig átkarolt a férjem, és kívülről hallottam a saját zokogásomat.

Felvétel indul! Andi csak Zsiga mosdatására érkezett meg, és miközben ők Zsigával élvezkedtek, engem még jól megkínoztak. Ez nem igazság! Amikor az ember már azt hiszi, hogy – na, megcsináltam, túl vagyunk rajta -, akkor jön a doki a nagy péklapát kezével és rátenyerel, majd teljes súlyával rákönyököl a pihegő kismama hasára és elkezdi kipaszírozni belőle a méhlepényt, ráadásul előkerültek a varró szerszámok is. És úgy történt, hogy míg a fiúk egymást csudálták, addig engem kamcsatkai merevterpeszben szadiztak, persze érzéstelenítés nélkül, mert ugye: – Kriszta, túl vagyunk rajta hamar. Azt hiszem, ekkor csúnyán káromkodtam.

Aztán az volt az első tiszta gondolatom, hogy azonnal látni szeretném a lányomat.

Ezt nem terveztem el, egyszerűen csak azt éreztem, Sárinak itt kell lennie velünk és éreznie kell, hogy a kicsi fiam mellett ő a kicsi lányom, és nem mulaszthatom el ezt az üzenetet most azonnal átadni neki. Amikor Sári megpillantotta az öccsét, az volt a csúcspont.

Zsiga egyébként rögtön szopni próbált, majd csendes harmóniában örültünk egymásnak vagy egy órán át. Megállapítottam, hogy a babám kis maki feje szép, szabályos, és az egész gyerek úgy tökéletes, ahogy van. Az apjára hasonlít. Az volt a vágyam, hogy rá hasonlítson. No és nem utolsó sorban büszke voltam magamra, hogy fél óra alatt megszültem.

Végül elözönlöttek minket a rokonok és barátok. A férjem, a világ legbüszkébb arcával mutogatta a fiát, anyukám sírdogált, apám aggódott, Sári csivitelt, a haverok újra és újra végighallgatták a legújabb szülős sztorimat és mindeközben annyi fotó készült Zsigáról, mint Brad Pittről egész eddigi pályafutása során.

Amikor a kórházi szobában végre kettesben maradtam a fiammal összecsókoltam kis pihegő testét és elkezdődött az új életünk. – Szia, Zsiga! Én vagyok az anyukád.