Az apám lekövérezett! A saját apám!
Pontosabban, egy szép verővényes délután, amikor Zsiganézőbe jött, hóna alatt a legújabb kínai csodával, egy felhúzható, villogó, már akkor szaggatottan nyekergő focilabdával, azt merészelte mondani, hogy úgy festek, mint egy ténsasszony. Egy másodperccel korábban, épp azzal akartam neki kedveskedni, hogy a fiú unokája egyre jobban hasonlít rá, de erre azonnal benyeltem a hízelgő mondatot. Juszt se hasonlít rá! A kövér anyjára hasonlít, aki meg sajna a pocakos apjára!
Apám és anyám is abban a hitben élnek, hogy az ő kislányuk még most is húsz éves, és olyan gebe, hogy át lehet köpni a combjai között. Aztán amikor meglátnak, összetörik bennük a hamvas kisleányukról alkotott kép.
Anyám a jobbik eset, halványan ugyan, de még működik benne némi női szolidaritás. Ő csak szemrehányóan méreget. Apám viszont konkrétan vérig sértett. Hiába magyarázom nekik, hogy negyven éves kétgyerekes családanya vagyok, aki reggel fél hatkor kel és éjfélkor még tereget. A férjemre legalább számíthatok. A „nagyon kövér vagyok? Szerinted fogytam már? „– kérdéseimre sztoikus nyugalommal válaszolgat. „Nem, drágám, nem vagy nagyon kövér. Már fogytál egy picit. Különben is, nekem így tetszel.” - hangzik az ezerszer ismételt válasz.
Már csak azért sem kéne nyavalyognom, mert az én Zsigámat egyáltalán nem foglalkoztatja, hogy az uszodában milyen alakkal pancsikolok vele. Még sosem mondta, hogy „hú, de dagi vagy anya, ez azért elég ciki”, pedig már több mint húsz szava van. Sőt, úgy találom, hogy számára kifejezetten előnyös, hogy van mibe kapaszkodnia. Hajnalonként, amikor anya után vonyít, átviszem magunk közé a szülői ágyba, és akkor az én fiacskám miután megszoptattam, boldogan tapogatja rubensi idomaimat, a fejemen ugrál, néhányszor elégedetten hasba rúg, majd miután a mobilomat az éjjeliszekrényen lévő vizespohárba pottyantotta, mint aki jól elvégezte dolgát, belémfúrja magát és mély álomba zuhan. Pontosan öt perccel azelőtt, hogy nekem is kelni kellene. Egy ropi anyukával talán nem is tudna ilyen jól hancúrozni.
De mégis! Láttam egy képet, arról az undok Victoria Beckhamról és a kappanhangú, agyontetkózott szuperfocista férjéről. Épp a negyedik gyereküket várták, és egy nagy, színes labdán egyensúlyoztak együtt, mintha a cirkuszban lennének. Persze nekik -legalább egy fotó erejéig-, terhestornára is volt idejük járni. A Beckhamné nagy hasából két olyan vékony láb lógott ki alul, mint nekem a karom. Egészen feldühítettek ezek a Beckhamék. Persze itthon is vannak olyan futurisztikus csodanők, akik szülés után egy héttel már a kamaszkori farmerjaikban pompáznak. Azt szeretem a legjobban, amikor ezek a celebgyanús genetikai csodák arról keseregnek, hogy még mindig van rajtuk plusz két kiló. Tényleg? De rossz nektek! Nálam meg az a helyzet, hogy 18 hónappal a második szülésem után, még mindig Barba mamára hasonlítok. Persze Barma mama is híres, meg aranyos, a gyerekek is jobban szeretik, mint Victoria Beckhamet, de mégis, mióta apám száját elhagyta az ominózus ténsasszonyos mondat, határozottan szarabbul érzem magam a bőrömben. Aztán minderre a volt szomszédom -akivel a napokban futottam össze-, tette fel a koronát. Péter túlbuzgó, nyálasan kedveskedő kiáltással üdvözölt.
- Kriszta, de jól nézel ki! Látom, jön a harmadik gyerek! - Anyád! – ez lett volna az egyetlen adekvát válasz. Ehelyett pironkodva motyogtam valamit, és odébbálltam.
Szóval fogyókúrázni kezdtem. Ez az én esetemben annyit jelent, hogy egész nap ízetlen puffasztott micsodákat eszem, amitől estére még a szokásosnál is agresszívabb vagyok. Éjjel aztán arra riadok, hogy ölni tudnék egy kis kajáért, kitámolygok a hűtőhöz, és kieszem belőle a fél disznót. Hát így. Sosem állítottam, hogy én vagyok az önfegyelem nagymestere.
Még a fogyókúrám elején Andi barátnőmtől kölcsönkértem egy haspadot. Olyan bazi nehéz, hogy már felállítani is kész fogyókúra. Egyszer kínlódtam is rajta vagy egy órát, aztán szépen kivittem az erkélyre, és azóta ott porosodik, mert hasazás helyett annyi, de annyi, szívemnek kedvesebb elfoglaltságot tudok találni. Így aztán muszáj lesz megbarátkoznom kissé túlsúlyos önmagammal. És ebben segítségemre vannak a játszótéri anyukák. Egy ideje ugyanis a homokozóban, a vadászkutya tárgyilagos szenvedélyével, őket vizslatom. A huszonéves anyukák többsége persze üde és vékony, Sári születése után még én is az voltam. Az idősebbek többségét viszont már nem lehet tűbe fűzni. És mégis egészen kiegyensúlyozottnak látszanak. Na, én nekik drukkolok!
A játszótér egyébként is nagyon érdekes megfigyelőhely. Vannak a hosszúszoknyás, alternatív, gyereküket színes sálakban hordó anyukák, akik a kispapák szemérmes félrepillantgatásai mellett egyszer csak előcsapják a cicit és szoptatnak. Először a félévest, utána meg a kétéves nagytesót. Aztán vannak a veszekedő, hepciás mamák, akik minden gyerekükön ért sérelmet úgy, mint kislapát, kismotor, labdaelvételt a csemete helyett is azonnal megtorolnak. A dumcsizós anyukák élénk társasági életet élnek. Velük már az első pillanatban úgy beszélget az ember a bölcsibe való beszoktatásról, vagy épp a „nektek hány fogatok van, nekünk már tíz” -témakörről, mintha világ életünkben barátnők lettünk volna. A jószívű anyukák minden játékot azonnal a közösbe dobnak, és az se bosszantja őket, ha a vadiúj, színes krétákat egy perc alatt ezer darabra törik az idegen gyerekek. A laza mamák vígan nézik, hogy a gyerekük addig tapicskol és saraz a játszótéri csap körüli pocsolyában, vagy a hólében, amíg egy kis varacskosdisznóhoz nem hasonlít. A rettegő anyuka gyakorlatilag leköveti gyereke minden mozdulatát, nehogy valami baj érje. A karrierista anya pedig megmutatja, hogy a játszótér kerítésén kívül is van élet, tűsarkú cipőben egyensúlyozik a homokozó szélén, és egész délután gesztikulálva telefonál. Én bizony szívesen azonosulok bármelyikükkel, csak fogyókúrázni ne kelljen!
Commentaires