Szinglianya

A hétvégén anyámmal kipipáltuk az évente egyszer esedékes IKEA látogatást. Nincs jogosítványom, és nem is tervezem, hogy lesz, ezért valakit mindig meg kell fűznöm, hogy fuvarozzon ide-oda. Jogosítványt egyébként azért nem szereztem, mert sajnos igazi sofőr antitalentum vagyok.

Egyszer ültem volán mögé, ugyan csak egy vidámparki dodzsemben, de akkor is, egy nagyobb koccanásnál sikerült kivernem Sári egyik metszőfogát. Nagyon durva jelenet volt, még szerencse, hogy a lányom gyors segédletemmel csupán a tejfogát veszítette el. Szóval egészen biztos, hogy a közjót szolgálom azzal, ha nem vezetek. Különben is az anyósülésről lehet a legjobban észt osztogatni és sztorizni.

De visszatérve az IKEA-ra, nekem mindig úgy tűnik, hogy a bejáratnál a biztiőrök, kizárólag csak az utolsó trimeszterben lévő, hasukat maguk előtt toló kismamákat, vagy csecsemővel, karon ülő kisdeddel rendelkező családokat engedik be. És ahogy anyukámmal a sorok között ténferegtünk, belém hasított az a régi, fájdalmas szégyenérzés, amit oly sok éven át éltem meg. Egy szingli, főleg egy szinglianya számára, ugyanis nincs rémisztőbb, megalázóbb hely az IKEA-nál.

Jönnek szembe a kiegyensúlyozott családosok, hátukon a babahordozóban úgy ingatja kicsiny fejét a nyáladzó csecsemő, mint Wartburg kalaptartóján a bólogató kutyák, a bevásárlókocsiban egy másik gyerek pakol, előttük pedig a harmadik rámolja a polcokról az árut.

A magányos nő úgy érezheti, ő bizony csúnyán kimaradt az amerikai álomból.

Bevallom, a válásom után, amikor egyedül maradtam Sárival, előfordult, hogy magas, Adonisz kinézetű barátommal, Krisztiánnal kísértettem el magam a bevásárlóközpontokba, filmbemutatókra. Az én kedves kamupasim betekerte a villanykörtéket, díszítette a karácsonyfát, vigyázott Sárira, de a társasági megjelenéseket a hónapok múlásával, egyre lankadó lelkesedéssel viselte. Azt hiszem jelentősen rontottam a renoméját más nők előtt.

De az IKEA-ban ezúttal anyámmal bóklásztam, és megvolt bennem az az önbizalommal teli tudat, hogy otthon vár a család, ennek ellenére legszívesebben minden szembejövő családosnak hetykén az arcába mondtam volna, - Hé, ember! A látszat csal. Van ám férjem, és gyerekeim is vannak, csak otthon hagytam őket -. Szóval Bridget Jones szavaival élve, jelenleg nem kell attól félnem, hogy „Egyedül és kövéren halok meg, és mire három hét múlva rám találnak, már félig megettek a farkaskutyák.”

De, mint a fent leírtakból kiderül, volt idő, amikor ettől tartottam. Főleg a válás utáni években.

Próbáltam persze büszke rátermettséggel, legalább kifelé kezelni a helyzetet, de természetesen én sem szerettem a gyerekét egyedül nevelő anya státuszát. Gúnyosan kacagtam az önsegítő könyvekben is megtalálható maszlagon, hogy válás után találj magadra, makramézz, festegess, járj tangó vagy zumba órákra, vesd magad bele az éjszakába. Egyikhez se volt túl nagy kedvem.

Ráadásul az ezotériától és a horoszkópoktól kifordul a gálám, hideglelést kapok a jósnőktől, akik tutira megmondják, hogy mikor jön el a nagy ő, és bár lehet, hogy kiábrándítok jó pár olvasót, de nem bírom Paulo Coelho konyhafilozófiáját sem. Ilyen földhözragadt világszemlélettel viszont igen nehéz volt kapaszkodókat találni. Abban bízhattam csupán, hogy Sári úszóedzésén, miközben a kispadon ücsörgök, majd lesz egy kedves, és feltétlenül elvált apuka, aki sármosan rám mosolyog. Hát nem volt.

Mindez nem jelenti azt, hogy az első kétségbeesett időszakban szigorú önmegtartóztatásban éltem volna szinglianya napjaimat. Néha voltak bulik, melyeket az asztal tetején táncolva fejeztem be, de csak azért, hogy ne kelljen a hangszórókat túlüvöltve mélyenszántó, a gyerekkorral kezdődő és a válással befejeződő beszélgetéseket folytatnom vadidegen, megértő kutyaszemekkel érdeklődést mímelő férfiakkal.

Különben is, mindvégig azt éreztem, ott van a homlokom a billog: „A csajjal vigyázni kell, gyerekét egyedül nevelő anya. Az ilyen felelősséggel jár”.

Aztán ott voltak még a kényelmetlen kávéházi, kocsmai székeken feszengő randik. Nekem be nem állt a szám, adtam a laza jópofát vicces tévés forgatásokról hadoválva, a másik pedig alig várta, hogy végre levegőt vegyek, és ő is előrukkolhasson valami épkézláb történettel. Közben pedig azon járt az eszem, hogy szegény anyám a tévé előtt bóbiskolva vigyázza Sári álmát. Milyen szánalmas ez az egész, mindjárt itt a reggel, és nekem hullafáradtan kell majd dolgozni mennem.

A szuper esték azok voltak, amikor a legjobb barátnőm, Annamari nálunk aludt, és a cúgos Duna-parti lakásban, kötött sapkával a fejünkön, plédekbe bugyolálva, egy üveg rozé mellett váltottuk meg a világot, vagy csak bambultuk a Szülifeli százezredik epizódját. Közben pedig nem, azért sem kanalaztunk jégkrémet nagykanállal, ahogy azt az igazi csajos filmekben szokás. De talán ezt volt az egyetlen szingliközhely, amit kihagytunk. Szóval voltak jóbarátok, akik velem tartottak a szipogásban.

Hosszú szinglianya korszakomban azért voltak helyes, és főképp bátor férfiak, akik szerettek, és akiket én is szerettem.

Egyet, egy egészen kivételes férfit nagyon. Nagyon! Ez volt az a szerelem, ami mindkettőnkből a leges legjobbat varázsolta elő. De háromévnyi csodás közös élet után, 2005 nyarán, a Kékgolyó utcai onkológia egyik kórtermében végleg el kellett engedjem a kezét. A temetés után arra gondoltam, egyszer majd úgyis jó lesz. Juszt is jó lesz! Többé nem volt kedvem a szingliségen siránkozni.

Azon a nyáron sokan sokféleképpen nyúltak a hónom alá. Köszönöm nekik.

Először is ott volt a Sváby Andris, volt főnököm és barátom. Fura pasi, nem egy nyali-fali típus, de kiállni valakiért, menteni, azt nagyon tud. Mentett is. Sárit és engem elvitt nyaralni. Három házaspár, a gyerekeik, no meg a lányom és én. Így voltunk együtt Jordániában. Amikor a második este is a gyerekasztalhoz terített nekem a szállodai személyzet, olyan ostobán néztem, mintha a társaság házimajma lennék. Az arabok ugyanis, a férfi nélküli nőről egyből azt gondolták, ő csakis a bébiszitter lehet. Na, akkor szívesen belesírtam volna a levesbe, de a barátaim nem engedték, és jól tették. Ettől függetlenül jól szórakoztunk. Sárinak volt egy remek nyaralása, és ez volt a lényeg.

A jordániai vakáció óta 13 év telt el, többször megfordult a világ körülöttem és bennem. Most apa-anya-gyerekek. Úristen, de jó! Na jó, van, hogy rossz, ordibálva veszekedős, szemrehányó, fenyegetőzős, szorongós, sírós. Nem értem miért nem bölcsülünk, pedig kellene!

Néha együtt megyünk ki a temetőbe. Hozzá. Most hétvégén pedig az IKEA-ban, minden egyes magányosan vásárló nőnek szívesen adtam volna egy könnyzacskós ingyen ölelést, kezemben a táblára írt felirattal: Nyugi, nyugi! Kívánom, hogy legen másképp!