„Végig úgy éreztem, hogy szeretne megszületni a kisfiam, de nem tud… Fojtogat a gondolat, hogy nem vettek komolyan.” – Tóthné Fábián Csilla igaz története
Rengeteget gondolkoztam, hogy megírjam-e az én történetemet, de rájöttem, sokat fog segíteni, ha kiírom magamból! Sok történetet olvastam az oldalon és a könyvben, Petra története (szülés utáni depresszió) volt az, ami erőt adott! 2018.áprilisában eldöntöttük a férjemmel, szeretnénk kisbabát. Bele is vágtunk, hiszen mind a kettőnknek minden vágya volt egy picurka. Nemsokára teherbe is estem. Sajnos nem volt zökkenőmentes a terhességem. „Kijutott” családi problémákból és sok minden másból is. Decemberben begörcsöltem, azonnal mentünk az ügyeletre, ahol elmondták, lehet elmegy. Felírt a doki gyógyszert, hogy elkerüljük a bajt. Februárban megint jött a sokk, erős fájdalmaim voltak. Rohantunk megint az ügyeletre, azonnal rám tették az NST-t, és következtek az ultrahang vizsgálatok. Szülés megindulás veszélye fenyegetett! Hála az égnek azon is túljutottunk és a kisfiunk nem adta fel a küzdelmet! De még akkor is úgy gondoltunk, nincs szükség fogadott orvosra, hiszen milyen rendesek és figyelmesek az orvosok. Tévedtem! Eljött a május az utolsó vizsgálatok ideje és a boldog utolsó napok izgalmai, hiszen hamar el fog menni ez a pár hét. Május 6.-án voltam az utolsó ultrahangon, ahol mindent rendben találtak. Szépen fejlődött, és 3200gr-ra mondta az orvos a kisfiunk súlyát! Rá pár napra megváltozott minden.
Kezdődtek a jósló fájások, rosszullétek. Voltak olyan napok, mikor a mosdóig nem bírtam kimenni olyan fájdalmaim voltak. Végig úgy éreztem, hogy szeretne megszületni a kisfiam, de nem tud.
Nem egyszer vitt be a férjem a terhes gondozóba a rosszullétek miatt, volt már olyan is, hogy zsibbadtam. Hüvelyi vizsgálaton kívül csak két dolgot kaptam meg mindig. Nevetve mondta mindig az asszisztens: „majd akkor menjek vissza, ha annyira fáj, hogy a falat vakarom”. Teszem hozzá, hogy ugyanaz a doki volt 90%-ban mindig, ha mentem a vizsgálatokra, plusz tőlünk 1 percre lakik és napi szinten találkoztunk. Sírva mentem ki a férjemhez, mert éreztem, valami nincs rendben… Május.24-re voltam kiírva, de nem indult be a szülés, így az utolsó NST-nél azt mondták, a következő héten hétfőn be kell feküdnöm. Május 25-én, szombaton délután elkezdődtek a fájások. Bevetettünk minden házi praktikát, hogy beinduljon a szülés. 26.-án 0 óra 10 perckor hatalmas pattanó hangra ébredtük a férjemmel, és mondtam neki, folyik a magzatvíz. Hívni kellett az édesanyámat mert olyan remegés tört rám, hogy a férjem megijedt. Fél egykor már bent voltunk a kórházban. Megvizsgáltak, és mivel csak nyitva voltam „kicsi” fájásokkal, elhelyeztek a vajúdóban. Férjemet haza küldték, mert azt mondták, délutánig nem lesz semmi! Reggel 8 órakor még mindig nem tágultam. Háromnegyed egykor már egy ujjnyira, de még mindig „kicsi” fájásokkal vajúdtam. (Szerintem azok nem voltak kis fájások) Háromnegyed háromkor megkaptam az oxyt, amiből csak éppenhogy öt csepp ment le, de a törpe szívhangját nagyon nehéz volt megtalálni! A szülésznő azonnal hívta az ügyeletes orvost, hogy baj van. Tényleg baj volt. Toltak azonnal a műtőbe a császárra, ahol el is altattak. Az egész császárból annyi maradt meg, mikor megkérdezik alszom -e. Nem értettem a kérdést. És rá pár percre hozták is a kisfiamat megmutatni. Sajnos az altatás miatt csak egy pillanat maradt meg, amikor megpuszilom, utána már csak arra emlékszem, hogy tolnak a szobám felé és látom a férjem arcát. Láttam rajta, hogy valami nem oké. Kiderült, hogy a kisfiunk, Péter 2430 grammal és 47 cm-el 15:28-kor látta meg a napvilágot. Le is vitték a súlya miatt a koraszülött osztályra. Napokig nem tudtam mi történt. Majd a férjem annyit tudott mondani, hogy rá volt tekeredve a köldökzsinór! De ő se tudta pontosan hogyan és mennyire. Péntekig jártunk le Petikéhez a korára, etetni, látogatni és babusgatni. Engem csütörtökön haza engedtek. Mikor hazajöttünk kitört belőlem a sírás. Kerestem a miérteket és hiányzott a fiam. Nem volt itthon. Ő nem jöhetett haza velem! Magamat hibáztattam, Pénteken két szoptatás között, megtudtuk a férjemmel, Petike a május.6-i ultrahang után úgy volt a hasamban, hogy rátekeredett a hasára vállára és onnan a lába közé a köldökzsinór. A köldökzsinór elvékonyodott és nem kapott megfelelő mennyiségű tápanyagot, így visszafogyott. Ezt a szülés előtti ultrahangon már nem lehetet észre venni, annyira elvékonyodott. A vajúdás során még a nyakára is rátekeredett, így nem is tudtam volna megszülni. Aki elárulta, mi történt, elmondta, a rosszulléteimet is ez okozhatta, amit a családomon kívül senki se vett komolyan! Ezek hallatán elkapott a sírás. Belegondoltam, hogy mi lett volna, ha nem indul be a szülés és még bent hagyják. Folyamatosan magamat hibáztatom, hogy miért nem az ügyeletre mentem be és miért a gondozóba. Fojtogat a gondolat, hogy nem vettek komolyan. Egyszerűen szörnyű érzés!
„Elvették” tőlem azt az élményt, mikor először hallhattam volna a fiamat felsírni.
Azóta hála az égnek szépen megindultunk. Már 55 cm és 3555 gramm Szépen eszik és van tejem. Nagyon jó kisfiú, szerencsések vagyunk! Tudom azt kellene néznem, hogy itthon van és jól van, de nem tudom elengedni a gondolataimat. Főleg akkor nem, mikor meglátom azt az orvost, aki nem vett komolyan. Azért is gondoltam, hogy leírom a történetemet hátha ez is segít kicsit elengedni. Így most arra jutottunk a férjemmel, hogy ha lesz kis tesó, akkor biztos fogadunk orvost, mert nem szeretnénk kockáztatni! Ez az én történetem!
Comments